“Laci bácsi nem tartozott a hétköznapi emberek közé. Amikor átléptünk a rozzant nyári konyhából átalakított „akváriumos szoba” ajtaján, mintha mesevilágba csöppentünk volna. Fémállványokon hatalmas üvegmedencék sorakoztak véges-végig a falak mentén – amerre a szem ellátott –, és mivel a gyermek szeme mindent nagyobbnak, különlegesebbnek lát, számunkra az a rozzant nyári konyha lett a csodák legeslegnagyobbika.
A bejárati ajtó mellett, a falon egy öntöttvasból készült, békebeli vízcsap terpeszkedett, öblös mosogatórésszel, benne ütött-kopott lábassal, ami talán az idők kezdete óta Tubifex-tárolóként funkcionált. A vízi giliszták (csővájó férgek) rózsaszín tömege fáradhatatlanul járta légiesen könnyed táncát a nagy, piros lábasban, és ha árnyék vetődött a víz felszínére, úgy rándult össze, mint egy érző emberi szív.
– Friss víz kell nekik – mondta az öreg, és egy leheletnyit nyitott az addig is csöpögő vízcsapon, elárulva a titkot, hogy csöpögő vízcsap nélkül vízi giliszta márpedig nem létezik!
Laci bácsi még saját maga szedte a Tubifexet. A Sajó medrét kutatta érte, iszapot gyűjtött, vödrökben, ládákban cipelte haza, majd ezt a különleges „rakományt” mosófazékba merve és alulról lassan melegítve előcsalogatta belőle a hajszálvékony férgeket (akvaristák egymás közt ezt úgy mondják: „kimászatta” őket). A díszhalak úgy nyelték a fehérjedús „házi kosztot”, mint kacsa a nokedlit…
A szomszédok eleinte érdeklődve figyelték, ahogy a lestrapált Wartburg heti rendszerességgel bepöfög enyhén bűzlő rakományával az utcába, de aztán hamar napirendre tértek a dolog fölött.
– Bogaras az öreg – mutatták egymásnak halántékukhoz illesztett ujjukkal, de Laci bácsit ez egyáltalán nem zavarta. Miért is zavarta volna? Őt várták a vadvizek, a lápok – megannyi megismételhetetlen csoda –, és ez sokkal fontosabb volt, mint az utcabeliek véleménye.
Hogy fiatalabb korában mérnök volt-e Laci bácsi, vagy egyszerű gyári munkás, azt nem tudom már. Csak arra emlékszem, hogy titokzatos erdei utakon lépdelek mögötte – kezemben planktonhálóval –, magamba szívom az erdő illatát, hallgatom a madárdalt, és eggyé válok a természettel.
Hétágra sütött a nap. A kakukk véget nem érően ismételgette mondanivalóját, amely az emberi fül számára talán egyszerű volt, és kicsit unalmas, de az erdő lakói kihallották belőle a tavaszt, a csöndet, a nap melegét, a kora májusi békességet. (Ez a békesség törékeny volt ugyan – mert valamelyik fészekben ott lapult már a kakukk tojása –, de erről még senki nem tudott semmit…)
Tizenvalahány éves lehettem akkoriban, javában általános iskolás. Az öreg közel járhatott a hetvenhez, és nem mindennapi barátságunk jó sokáig kitartott – mondhatni, egy életen át. Filozófiánk alapvető része volt akkoriban, hogy „aki korán kel, az vagy pék, vagy hülye”, ebből kifolyólag reggel hét óra előtt soha nem indultunk útnak. Ez a hétórai indulás, tudom, gyötrelmesen korai lehet egy irodistának, de nekünk, akvaristáknak ilyenkor már a hasunkra sütött a nap. Ami engem illet, én minimum fél hatkor keltem, hogy megmosakodjak, fogat mossak, és kivillamosozzak az öreg vasgyár környéki házához. Kajánul vigyorogva meg is jegyezte néha, hogy egyre jobban kezdek hasonlítani egy pékhez, vagy inkább ahhoz a másikhoz, akiről talán beszélt már nekem… Nem haragudtam rá. Egy cipőben jártunk mi ketten.”
Hungarian