“Laci bá ivott – én is ittam (citromos teát) – aztán tovább indultunk egy mégnagyobb pocsolya felé, ami állítólag már „egészen közel volt”, csak meg kellett mászni érte néhány hegyet… Dugig volt szúnyoglárvával. Töméntelen mennyiségű daphniát is találtam benne – kezdő akvaristaként pont ezekre az eleségállatokra vadásztam!
Az öreg készített nekem egy alkalmi planktonszedő hálót nylon harisnyából – még otthon, mielőtt elindultunk volna – kör alakúra meghajlított egy acéldrótot, ráigazította a női harisnyát, némi fércelés, aztán egy darab bányászdróttal rögzítette az egészet egy bambusznádból készült horgászboton. Remekül szuperált!
Azaz igazság, hogy nagyszerűen megértettük egymást az öreggel. Nem csak a vízparton, planktonszedés közben, hanem a szürke hétköznapok taposómalmában is, bárhol, ahol állatok mellett néha még emberek is lézengtek körülöttünk, és nem átallottak érdeklődni a természet szépségei iránt. Ha együtt múlattuk az időt, soha nem kellett a szomszédba menni egy kis nevetésért, mert Laci bá azt a nézetet vallotta, hogy a jó humor olyan, hogy megvidámítja a lelket, és erőt ad még a legnagyobb megpróbáltatások közepette is. Ergo: Feltétlenül élnünk kell vele!
– Ha humorral élünk – magyarázta egy kiadósabb nevetés után, a könnyeit törölgetve – akkor soha nem rajtunk, hanem velünk együtt nevetnek az emberek. Ha valakinek sikerül szívből jövő mosolyt csalnunk az arcára, már nem telt hiába a napunk!
Ha csak ennyit tanultam volna tőle, már az sem lenne kevés, de nekem azért ennél sokkal több jutott… Egyszer például a véletlenekről beszélgettünk – ő nem hisz a véletlenekben, mert mindenben Isten ujját látja – ami nem is lenne baj, de állandóan meg akarja győzni az embert a saját igazáról.
– Jánoskám, más dolog beszélni az esőről, és más dolog bőrig ázni! – mondta kerékpározás közben, mikor a hátam mögött (suttyomban) még valamikor indulás előtt megpiszkálta a vadonatúj biciklimet, és menet közben (szép lassan) mindkét kerék egyszerre eresztett le alattam.
Én nem is gondoltam volna, hogy képes megbuherálni a szelepeket – de hát ilyenek a véletlenek…
– Ne feledd, folytatta atyailag – a józanész szabályait is megszegve, mert menet közben állandóan hátrafelé tekintgetett – ha valami váratlan dolog történik veled az életben, tanulj meg különbséget tenni a fontos, és a kevésbe fontos dolgok között! Aztán az ég felé emelte a mutatóujját (ez nagyon hatásos volt) és akkorát esett a rozsdás Csepellel, hogy azonnal kirohant néhány ember a szemközti üzletből felsegíteni…
Eredetileg úgy tervezte, hogy amíg én a kettősdefekt miatt bosszankodom, ő majd látványosan elviharzik a fagyishoz, mintha misem történt volna – vagy legalábbis úgy csinál, mintha oda menne, nélkülem – de majd az utca végén természetesen visszafordul a pumpával, ami csak neki van, és felfújja vele a járgányomat. De hát a véletlen – akarom mondani Isten ujja – közbeszólt… Erre a kis performanszra egyébként azért lett volna szükség, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg, hogy az úgynevezett „véletlenekben” mindig van valami tervszerűség. „Isten megsebez, de be is kötöz” – vagy valami hasonló. Szóval, ez a kis huncutság azt lett volna hivatott szemléltetni, hogy mindig áll valaki a történések mögött. (Jelen esetben ő.)
Az öreget nem kellett bekötözni, viszont elég csúnyán lehorzsolta a könyökét, de – hogy őszinte legyek – én már annak is nagyon örültem, hogy a saját lábán tudott hazamenni: Embert én még ekkorát zuhanni nem láttam!
Hazakísértem, ő vitte a kormányt, én toltam a bicikli többi részét – ezt másképp nem lehetett megoldani. Elég érdekes egyéniség az öreg, mert hazafelé menet már egész vidáman sántikált, és nyomta a szöveget megint:
– Jánoskám, ha most nem lettél volna velem, akkor nem tudnék hazamenni! Azt hiszem, hogy egy kicsit túlzásba vittem a viccelődést. Nem véletlenül estem én el… most legalább már te is láthatod… Az Úr megbüntetett!”
Hungarian