„Mikor beléptünk az udvarra a kiskapun keresztül, és megszabadultunk a sok ócskavastól, amit másfél órával ezelőtt még Csepel kerékpárnak neveztek, Laci bá már javában különféle kérdéseket tett fel nekem.
– Tudod te egyáltalán, hogy mi az élet célja? Hát az, hogy a lehető legjobb körülmények között haljunk meg! – mondta némileg elgyötörten, és teljesen egyedül nyitotta ki a konyhaajtót, nehogy Margitka megneszeljen valamit…
Kacagott a saját poénján, pedig már vagy százszor elsütötte nekem. Annyira morbid volt még a felvetés is, hogy az ember kénytelen-kelletlen mindig elgondolkodott rajta: Hát tényleg csak erről szólna ez az egész? Tényleg ez lenne az élet célja, hogy a lehető legjobb körülmények között haljunk meg?
Dehogy!
Másnap már kutya baja se volt az öregnek. Kicsit még húzta a lábát, de olyan vehemensen ugrott be a lestrapált Wartburgjába, hogy az ülésben kettétört valami rugó, és – mint a rajzfilmekben – átütötte a silány kárpitot és beleállt Laci bácsi fenekébe. Na, nem volt ez nagy érvágás – azon kívül, hogy fulladoztam a nevetéstől – viszont maximálisan helyre tette a kedélyállapotomat.
– Laci bácsi, van magának aranyere? – kérdeztem szendén – mert ha nincs, akkor ezek után tuti, hogy nem is lesz! Ez a rugó biztosan helyre rakta „odabent” a dolgokat…
– A fene a pofád – dohogott az öreg, miközben savanyú ábrázattal tapogatta a nadrágját, és ujjaival vájkált a rúgó ütötte lyukban.
– Hozzál valami keménypapírt, mert így nem ülök rá!
Arra gondoltam, hogy akár nyugodtan rá is ülhetne – a rugó már úgyis megtalálta „odabent” a helyét, csak ne fészkelődjön sokat – de inkább csendben maradtam.
Hátul a televíziós dobozból letéptem egy darabot, duplán behajtottam és komfortossá tettem vele a vezetőülést. A csúzligumitól kezdve a szögesdrótig minden volt nálunk a csomagtartóban – csak a pótkereket szoktuk néha otthon felejteni – a keménypapír pedig egyenesen szerves része volt az életünknek. Ha az öreg meglátott egyet valahol kidobva, azonnal lecsapott rá, és már gyömöszölte is a kocsiba. És persze megint neki lett igaza! „Jó lett valamire.”
A keménypapírral megreparált Wartburg nagyon jól szuperált. Vagy negyvennel repesztettünk Felsőzsolca felé, a Sajó partra, ahol az áradás után visszahúzódó folyó szerte-szét hagyta értékes kincseit. Gödrökben, lapályos részeken mindig visszamaradt néhány hal – ponty, kárász, egy-egy termetesebb keszeg – de leginkább a szúnyoglárva vonzott minket. Akváriumi halak számára nincs is ettől kívánatosabb csemege, átlényegült tekintettel, reggeltől estig képesek vadászgatni ezekre a szögletes mozgású vízi akrobatákra.
A szúnyoglárvának egyetlen rossz tulajdonsága van: Ki szokott kelni. Az ember hazaviszi a zsákmányt, gyanútlanul kirakja a szúnyoglárvás-vödröt az erkélyre, azonnal meg is feledkezik róla, egy hét múlva persze eszébe jut, és rohan ki megnézni, hogy mi van vele? Letépi a vödör fedelét, aztán – mint mikor a benzin belobban – áll az emberfia egy hatalmas szúnyog-csóva közepén, ami csak árad-árad a vödörből, és nem akar véget érni.
Később úgy tűnik, mintha a feletted lakó szomszéd hangját hallanád, amint a férjével ordítozik, valahogy így:
– „Gézaaaaa! Szúnyoooog! Azonnal csukjál be minden ablakot, fuj, hát ez valami borzalom!”
És ekkor eltűnődsz az élet célján és értelmén, előveszed a planktonhálódat, és szép lassan elindulsz – szúnyoglárvát szedni. Hát igen. Az élet nem habostorta!
Gumicsizma nélkül én például nem indultam el soha. Az egy alapvető szabály, szerintem, hogy legyen rendes lábbelid, mikor az ártéren bukdácsolsz (a mocsárban) a milliónyi vérszívó között. Nyáron, harmincöt fokban egy kicsit kényelmetlen viselet, ráadásul a családom egy része még fintorogni is szokott, mikor esténként leveszem, de lassan-lassan ők is megértik, hogy szúnyoglárva szedésnél kizárólag a gumicsizma a megengedett.
A fejemet néha bucira csípik a dögök – annyian vannak – anyám néha gyanúsan méreget az ajtóban, hogy ki az, akit beengedett, de aztán ránéz a csizmámra, és megnyugszik: Július végén ez csakis én lehetek…”
Hungarian