“Meggyőződésemmé vált, hogy az öreg szándékosan választja ki a legmeredekebb ösvényeket a hegyen. A planktonos vödröket, és egyáltalán minden rendű és rangú „edényzetet” nekem kellett cipelnem, nem is beszélve a planktonhálókról, amik hosszú nyelük miatt csak nehezen voltak szállíthatók. Laci bácsi ment elől, mint a zerge, én pedig folyton beleakadtam valamibe. Ő volt a könnyűlovasság, én meg a páncélosok.
Egy irtás mellett lépdeltünk, vadvirágok illata úszott a levegőben, ami pedig az élet fontosabb dolgait illeti – hát abban sem szenvedtünk hiányt!
– Itt megpihenünk! – adta ki a parancsot öreg barátom – és már szedte is le rólam a saját felszerelését, nehogy véletlenül kárt tegyek valamiben…
Szalonna, házikolbász, vöröshagyma került elő a hátizsák mélyéről, hűs citromos tea, némi házi süti – Margitka néni féle – vagyis a legjobb süti, ami a világon ez idáig létezett!
– Jánoskám – szólt az öreg némi rágás után – amott a kis fenyőnél van a forrás, húzd félre az ágakat és merítsd meg a kulacsot. De úgy merítsd ám, hogy ne zavard fel a vizet!
Megcéloztam a fenyőt, és – csodák-csodája – a forrás csakugyan ott volt! Énekesmadarak rebbentek fel riadtan, egy barkós cinege vagy harminc centiméternyi távolságból méregetett kíváncsi gombszemeivel. A vízben mindenféle különös szerzet mozgott, evezett és úszott. A csibort és a vízi skorpiót azonnal felismertem, de panelban nevelkedett gyerek lévén a legtöbb rovar meghatározását egyhamar feladtam.
És ebből mi inni fogunk… Beleborzongtam.
– Laci bá, muszáj? – kérdeztem kissé elbizonytalanodva, mert teljesen nyilvánvaló volt, hogy az erdei állatok is isznak a forrásból – egészen jól kivehető volt a sárban néhány vaddisznócsülök lenyomata – de hogy emberi fogyasztásra mennyire alkalmas az ilyen víz, azt nem tudtam eldönteni.
– Mit muszáj? – nézett rám az öreg kérdőn, mint valami csodabogárra.
– Hát inni ebből az izéből…
– Ha nem akarsz, nem iszol – zárta rövidre a beszélgetést. – Nekem azért hozzál, mert sokkal jobb, mint az otthoni!
Nekikezdtem a töltögetésnek. Óvatosan bugyogtattam a kulacsot, mert a molnárkák például egyáltalán nem érezték fenyegetve magukat – simán benyelte volna őket a kulacs szája, ha nem vagyok résen, és nem piszkálok feléjük állandóan a balkezemmel. Az, ugye, mégse lenne helyénvaló, ha az öreg bekapna belőlük párat – a méretes csiborról már nem is beszélve, ami állandóan ott sertepertél az ujjaim körül…
– Laci bá, lehet, hogy bogaras lesz…
– Mi? Mi leszek?
– Nem maga! Ez a pocsolyavíz, vagy mi… A forrás vize! Ezt inkább nem kéne meginni!
– Ha a klórtól nincs semmi bajom, ezt is túl fogom élni! Ittam már belőle jópárszor…
Az öreg teljesen megnyugtatott. Néhány daphnia (nagy vízibolha) szerintem biztosan került az italába, de ha ennyire nagyvonalú, legközelebb majd bátrabban merítek…”
Hungarian