“Laci bácsi lábméretét olyan 48-as körülire saccoltam. Ha elképzeljük mindezt combtőig érő halászcsizmaként – az már egy monstrum, egy erődítmény, egy Birodalmi Lépegető – akkor fogalmat kaphatunk arról, milyen is lehetett, mikor mi megjelentünk valahol. A város területén még csak-csak disztingvált az öreg, de vidéken már simán beugrott hétmérföldes csizmájában a közértbe két zsömléért, meg egy kefirért – én meg utána.
Az eladók természetesen a pokolba kívántak minket, mert bűzlő, iszapos csíkot húztunk magunk után, mint valami elfuserált, kétlábon járó csiga. (És akkor a látványról még nem is beszéltem, amit a két mocskos testű, égnek álló hajú „Hanyistók-szerű lény” jelentett.) Mentségünkre szolgáljon, hogy tanultunk a kirívó esetekből, és ha valahol túl nagy rumlit csináltunk, oda vittünk ajándékba néhány frissen kifogott pontyot, kárászt, nagydarab sütnivaló keszeget – mikor legközelebb arra jártunk – de ilyenkor természetesen már nem léptünk be az eladótérbe.
Elnézést kértünk az okozott felfordulásért – az öreg eleresztett néhány briliáns poént – és rendszerint mosolygós arcoktól búcsúztunk, mikor visszaültünk a kocsiba a szúnyoglárvás-vödreink mellé, hazafelé menet. A későbbiekben aztán még fejlesztettünk is ezen a stratégián, mert inkább a planktonszedést megelőző napon vásároltunk meg mindent, amire szükségünk volt – tiszta ruhában, csizma nélkül – szóval, szent volt a béke, néha olyannyira, hogyha esetleg mégis megszorultunk volna üdítőital dolgában, csak beszóltunk a pénztárosnak, ő pedig kedvesen kiküldött valakit párüveg jéghideg kólával.
Van egy mondás, ami valahogy így hangzik: „Mikor megszülettél, sírtál, és körülötted mindenki mosolygott. Élj úgy, hogy mikor meghalsz, te mosolyogj, és körülötted mindenki sírjon.” Ez életcélnak sem kevés. Ehhez tartotta magát az öreg, és azt hiszem, sikerült neki. Most rajtam a sor. Én is megpróbálom. Csak az a baj, hogy ő ebben már nem segíthet. (Egyébként meggyőződésem, hogy olvassa valahol ezt az irományt, és teli szájjal röhög a felhők fölött.)
Laci bácsi lelkes üzemi tűzoltó volt (na, jó, nem lelkes) és ebből kifolyólag voltak bizonyos kötelezettségei. Ha szolgálatra jelentkezett, még hetvenévesen is gurítania kellett a tömlőt, szaladnia kellett az akasztóslétrával, gyakorlatoznia kellett az izzasztó, rég elavult gázálarcban, és bizonyos időközönként rendelkezésre kellett állnia az Üzemi Tűzoltóság hivatalos helyiségében. Rendelkezésre állni azt jelenti, hogy megiszol párüveg sört, aztán lefekszel aludni a priccsre. Ha valami kigyulladt a gyár területén, akkor eloltod. Olyan nincs, hogy nem oltod el! Annyi sör után, amit a brigád megivott, Laci bácsi szerint még a Reichstagot is simán eloltották volna – minden technika nélkül…
Mielőtt bárki rosszra gondolna, az öreg soha nem ivott egy kortyot se, csak általában rosszkor volt rossz helyen. Ha valaki születésnapot, vagy névnapot ünnepelt a brigádban – egy jó kis tűzesettel megspékelve – akkor tuti, hogy Laci bá volt szolgálatban. (Véletlenül.) Aztán dolgozhatott hat helyett. A fiúk persze próbálták ilyenkor is tenni a dolgukat, de vagy a víz nem jött a cső végén (rossz tűzcsapra csatlakoztattak) vagy egyszerűen eltévedtek a gyár területén a nagy kavarodásban.
A hivatásos tűzoltók – az „államiak” – szerencsére mindig időben érkeztek, és nem lett galiba a bakikból. Azt azért szívesen megnéztem volna, amint Laci bácsiék „vakegér módjára”, szirénázva elrobognak a tűz mellett, aztán néhány kilométerrel odébb kétségbe esve keresik, hogy hol lehet?”
Hungarian