„Egy komolyabb tűzeset után az öreg úgy ki volt facsarva, mint egy félbevágott citrom. Alig lehetett életet lehelni bele. Ilyenkor én sem zaklattam a hülyeségeimmel, annyi tapintat mindig volt bennem, hogy hagytam pihenni.
Egyéb esetekben viszont napi háromszáz kérdést is feltettem neki, olyanokat például, hogy mi a bánattal osztályozzam a cyclops naupliust, amikor a legapróbbja, amire a legnagyobb szükségem lenne, szinte minden szöveten átbújik, vagy – az előbbi folytatásaként – mi a búbánattal etessem a frissen elúszott Colisa lalia ivadékot (Törpe gurámi) mert mindjárt megdöglik az összes, ha nem talál ki valamit.
Mivel az öreg eléggé nyűgösnek tűnt a péntek éjszakai szolgálat után, ezért szombatra kelve nem kérdeztem tőle semmit, nem csaltam el sehová, hanem vasárnap hajnalban – egy hirtelen ötlettől vezérelve – kiugrottam a Bükkbe, csak úgy nézelődni, egyedül.
Már késő ősz volt (november legvége) és akkoriban a kalendárium még nem hazudtolta meg önmagát.
A köd úgy hömpölygött, mint egy nagy fehér folyó. A völgyekben szabad szemmel is látszott, hogyan halad előre, és ameddig elért jeges csápjaival, tejszerű, nedves gúnyába öltöztette az erdőt. A november nem arról híres, hogy madárcsicsergéstől visszhangzik a táj, de még ebben a fránya ködben is felcsendült innen-onnan egy-egy „nyitnikék”, ami ilyenkor mindössze annyit jelent, hogy „minden rendben, még élünk.”
Engem az öreg tanított meg arra, hogy az élet néha olyan, mint a ködös novemberi erdő. Csak úgy élhetsz túl, ha olyanná válsz, mint a madarak. Szükséged van rá – ha hiszed, ha nem – hogy „eldalolj” néha egy-egy vérszegény „nyitnikéket”, különben nem éred meg a tavaszt.
Hinned kell benne, hogy minden jóra fordul, még akkor is, ha egyáltalán nem tűnik úgy. Ha esik, ha fúj, ha köd hömpölyög, és nem látsz az orrodig sem, te csak örülj, dalolj, vigadj, és adj hálát Istennek, hogy részese lehetsz ennek a csodának, amit életnek neveznek! A köd pedig – előbb vagy utóbb, de mindenképpen tisztulni fog!
Ahogy egyre feljebb kapaszkodtam a hegyen, hirtelen világosodni kezdett a táj, előtűntek a nap sugarai, és ettől én is azonnal jobb kedvre derültem. Mintha repülőgép ablakából csodálkoztam volna rá a világra: Alattam a köd, fölöttem a szikrázó napsütés. A nap felé fordítottam az arcomat és azonnal megéreztem jóleső melegét. Átjárta a bőrömet, bekúszott a nyakam mellett a pulóver alá.
Még jó pár kilométert megtettem körkörösen fölfelé. Ahogy visszanéztem, láttam kanyarogni magam alatt az ösvényt, és amint a köd határát figyeltem, nem akartam hinni a szememnek: Előbukkant a távolban egy fej, aztán egy ormótlan hátizsák, egy viharvert kabát – és legnagyobb megrökönyödésemre – Laci bácsi lépegetett a nyomomban fölfelé.
Legalább félóra előnyöm volt, lázasan gondolkodni kezdtem, hogyan tréfálhatnám meg az öreget? Pár méterrel lejjebb láttam egy kidőlt juhart – rudas korában érte a végzetes fejszecsapás, csak valamiért otthagyták a fatolvajok.
Legalább öt méter hosszú volt, jó férfikar vastag. Erőlködéstől kidülledt szemekkel talpra állítottam, aztán neki támasztottam egy korosodó gyertyánnak. Addig ügyeskedtem, forgattam, míg olyan állapotba nem hoztam, hogy épp csak a „szentlélek” tartotta vissza az eldőléstől. Ha egy picit mozdítok rajta, sorompóként zuhan az útra Laci bácsi elé. Jó kis móka lesz!
A „túlélő felszerelésem” között mindig volt spárga – meg egyéb is, de másra most nem volt szükségem. Ráhurkoltam a husángra a madzagot, aztán a másik végével fedezékbe vonultam egy közeli kőrakás mögé.
Jött az öreg, fürgén, ruganyosan, fújtatás nélkül, mint egy húszéves. Fölmértem a távolságot – itt az idő, most! Meghúztam a spárgát – a fa meg se moccant. Nekiveselkedtem, és ember feletti erőfeszítések közepette sikerült útjára indítanom a dorongot, ami – legnagyobb meglepetésemre – úgy kezdett el dőlni, mint egy lassított felvétel.
Az öreg csak jött, jött, a dorong meg – mintha gondolkodna a levegőben – ki akarta várni a legmegfelelőbb pillanatot, hogy egyszer, s mindenkorra agyoncsapja az öreget.
Lelki szemeim előtt már megjelentek a másnapi újságok szalagcímei, mint például: „Erdőben csapta agyon az öreget!” vagy: „Kegyetlen gyilkos a hegyen!” – meg hasonlók – de a kocka már el volt vetve!
Laci bácsi fel sem nézett, csak csinált egy sasszét hátrafelé, a husáng pedig fél méterrel az orra előtt csapódott a hóba. Aztán valami egészen váratlan dolog történt.
Vigyorogva a búvóhelyem felé fordult, és csak annyit mondott:
– „Jánoskám, most már nyugodtan előjöhetsz!”
Mint kiderült, az öreg még a völgyben járva kiszúrta a mesterkedésemet – olyan szeme volt, mint a sasnak, csak ő lentről fölfelé is tökéletesen látott – a lábnyomomat követve pedig mérnöki pontossággal határozta meg a „tetthelyet”. Ahol letért a lábam nyoma az útról a kevéske porhóban, ott már figyelt az öreg, mint a róka, és játszi könnyedséggel kerülte ki a csapdát.
Egy-két baráti „kokit” meg hátbavágást még kiosztott, de aztán szent volt a béke. Én pedig megfogadtam, hogy soha többé nem eresztek sorompót Laci bácsi elé.”
Hungarian